Szereplők: Kyo (Dir en Grey), Kamijo (Versailles)
Műfaj: Oneshot.

Kamijo pov.

Lövések és harapások. Egy világban, ahol minden nap emberek jönnek és távoznak el. Egy világban, ahol az egyenlőség elvesztette a jelentőségét. Egy világ, ahol én elvesztettem az életem egy részét.
A halál csak egy átmeneti állapot. Senki sem távozik el valójában tőlünk, mindössze csak testileg hagy el minket, lelkileg velünk marad. Olyan ember hagyott itt fizikailag, akit bármi áron megvédtem és segítettem neki.
Büszkének, erősnek és férhetetlennek mutatta magát, holott valójában elvisel mindent, viszont érző ember volt, aki azokért, akiket a szívébe zárt, az életét is semmibe vette, ha a helyzet ezt kívánta.
A rózsák leszármazottja vagyok. Örökre veled leszek és követni fogom az utadat. Nem hagyom vészni. Megígérem neked. Köszönöm.

Kyo pov.

Mocsok és szenvedés. Egy értéktelen, színeit vesztett, szürke világban, ahol a korcsok uralkodnak, nincs menekvés semmi elől. Lecsapnak rád és ott bántalmaznak, ahol a legjobban fáj. Ketté tépték a lelkemet.
A halál egy örökös állapot. Lehet, hogy mellettünk maradnak azok, akiket elvesztettünk, de az egyáltalán nem ugyanaz, mintha ténylegesen velünk lennének, mellettünk, mindenben.
Nem tudok mit mondani. Nem jönnek a szavak a számra, képtelen vagyok felfogni, nem akarom elhinni, megtagadom az elfogadását.
Rohadt vagyok. Nem tudtam segíteni Rajtad. Bocsáss meg nekem, hogy nem tudtam örökké melletted maradni. A Pokolban találkozunk.
És többszörösen is meg fogom büntetni magamat a figyelmetlenségem miatt.

Epilógus:
Tell me just a single thing, "I'm here". Since you've already disappeared, I just wanted you to say, "I'm here".

I Will Go To The Heaven, Playing The Suicide, I Will Go To The Hell.

Szereplők: Dir en Grey. (Többségben Kyo és Daisuke.)

A boldogság csupán csak egy illúzió. Vágyakozunk utána, keressük, de nem találjuk meg egykönnyen, vagy egyáltalán bele sem ízlelünk. Ha mégis valami folytán rátalálnánk, rövid ideig tart majd elillan, mint a köd.
Amikor rájöttem arra, hogy mitől lennék ismételten boldog, már túl késő volt... vagyis... inkább csak hajnalodott és sehogyan sem akaródzott kikelnem az ágyból. Magam mellé tekintettem, de csak értetlenül pislogtam. Elgondolkodtam azon, hogy vajon előző este mi történhetett hogy itt kötöttem ki, de egy kéz visszahúzva a mellkasomat átkarolva megszakította a gondolatmenetemet.
- Ne gondolkozz... ami nem megy, azt érdektelen erőltetned - motyogta álmosan nevetve, fejét felemelve Die.
- Szerintem te csak maradj szépen csendben, nem én fogok magyarázkodni a barátnőmnek, hogy miért kések el tőle - emeltem le magamról a kezét, majd felülve figyeltem ahogyan mindent elhagyva, hanyat-homlok keresgéli a ruháit, készül el, veszi magához a szükséges dolgokat, szokásosan rám vigyorog, majd végül elhagyja a szobát és a házat. Sóhajtva dőlök vissza a párnába nyomva fejemet, majd magamra húzom a takarót.
- Már megint egyedül. Mondhatom fasza.
Dörömbölés. Kulcsok hangja, Nyílik a szoba ajtó. Felemelem a fejemet.
- Itt hagytam a cigimet. - vont vállat a gitáros, majd mielőtt ismételten egyedül hagyott volna, még az ajtóból visszafordult.
- Vigyázz a házra, ha meg tegnaphoz hasonló kaliberű bulit kívánsz rendezni, takaríts ki magad után, oké Kyo? Köszi, hali - azzal másodszorra is becsapódtak az ajtók.
"...tegnaphoz hasonló kaliberű buli..?" Mi a fenéről beszél ez a fasz?
Valahol szól egy telefon. Nem vagyok egyedül? Talán körül kéne néznem? Lehet, hogy nem...
Nagyszoba: Shinya és Toshiya egymáson fetrengve, félmeztelenül bolyonganak az álmok világában. Konyha: Kaoru az asztalon elfeküdve piheni a mellette lévő, hirtelen csak 10 megszámolt doboz sört. Fürdőszoba: A mosdókagyló állapota mínusz tíz százalékon van, és inkább hasonlít egy jól megrakott koca reggelijére, mint kézmosásra alkalmas helyre. A kádban pedig Kisaki szenved összehúzva magát. A többi szobában nem találtam senkit, de abban biztos vagyok, hogy tegnap túlléptük még a Bermuda háromszög univerzumát is...

- Fáj a fejem és izomlázam van... Kyo könyörgöm adj egy fájdalomcsillapítót, mert ez elviselhetetlen! - nyavalygott kómásan Toshiya, majd bevette a felé nyújtott tablettát és lehajtotta fejét az asztalra.
- Most már végre elmondaná valaki, hogy mi a franc történt itt tegnap este?!
- Kyo, te most komolyan mondod, hogy nem emlékszel semmire? Semmi semmire? - pislogott értetlenül Kisaki.
- Csodálod? Ő meg Die ütötték ki magukat a legjobban, azt sem tudtam melyikre figyeljek inkább - panaszkodott Kaoru.
- Aztán pedig elég szépen elvoltak egymással... - jegyezte meg halkan suttogva Toshiya.
- Na jó... ha senki semmit nem mond, akkor itt rám nincs is szükség. Elmegyek inkább kiszellőztetem a fejemet.

Nem emlékszek. Nem emlékszek az égvilágon semmire sem! Az utolsó ami rémlik, hogy elég szépen beszívtunk. Utána meg nem mondom mennyit ittunk, de azt tudom, hogy bennem rengeteg volt. Ezek után Daisukéval beinogtunk a szobába... és reggel felébredtem. Szerintem ez így állatira nem lesz vicces...

Mire visszaértem a többiek elmentek valamerre, Daisuke pedig visszaérkezett. A barátnőjével együtt, aki rögtön elém vetette magát és elkezdett valamiről beszélni, de nem voltam képes fölfogni.
- Die. Beszélhetünk? - tekintettem rá.
- Persze, majd este - vont vállat, majd mosolyogva, felkapva a barátnőjét bementek a szobába. Ilyenkor nem tud senki sem itt maradni, csak kis cetliket hagyni nekem...
Toshiya: Kyo, vigyázz magadra, tudod hogy szeretünk!
Kisaki: Majd felhívlak Kyo, ne gondolkozz túl sokat!
Kaoru: Bazd meg.
Mennyire találó és célravezető üzenetek. Csak nehogy elérzékenyüljek a végén...
- Hallod Daisuke. Hagyjalak magatokra titeket? - néztem be, s bár ne tettem volna meg.
- Ugyan már, te is itt laksz, alapjáraton pedig nem zavarsz semmit sem - azzal visszatért felfedező útjára a nyáltengerbe.
Köszönöm a megértésedet, te fasz. Egyre mélyebben, és mélyebben, és mélyebbre süllyedek a rothadt tengerben...

- Mondd, mi volt ennyire fontos? Nem szoktál ilyen komoly lenni. Valami orbitális történt? Elment a hangod? - gyújtott rá Die.
- Nem, semmi ilyesmi. te emlékszel rá, hogy mi történt tegnap este? Mármint... pontosan - néztem rá, de válaszként egy nagy adag füstöt kaptam.
- Nem igazán. Csak arra, hogy kurva jó buli volt! - vigyorgott.
Milyen kár, hogy te mindig, mindenre emlékszel, csak soha senkinek nem vagy hajlandó elmondani a történteket.
Hirtelen lehetett elkezdeni érezni a feszültséget a szobában. Hosszú ideig egyikőnk sem szólt a másikhoz.
- Kérsz egy kávét? - tekintett rám Daisuke, elnyomva a csikket.
- Inkább majd csinálok magamnak.
- Most mi bajod van már megint?
- Semmi, de ezt már egyszer megbeszéltük, nem igaz?
- Mindegy - vont vállat.
- Tudod Die... az öröm és a mosoly már elveszett. A csend, a társas magány és a halál illata maradt csak meg. Bár ezt te is nagyon jól tudod.
A válasz érkezésekor megcsörrent a telefonja. Amint fölvette, szemében egy rövid pillanatra fájdalom és szenvedés jelent meg, majd felöltötte előttem a boldog álarcát és vigyorogva társalgott a pár órája elengedett barátnőjével. Bármily furcsa is, nekem is mosolyognom kellett...
És a legfurcsább az egészben az, hogy ami előtt kiment volna, félre téve a telefont hajolt le hozzám, ölelt át, és mondott valamit, amit nem értettem... és máig nem is tudom.

Annyira... durva. Miért érzem azt, hogy már nem fáj annyira? Hogy nem is utálom én azt a mellette lévő korcsot? Hogy alapjáraton nincs is semmi bajom vele... és hogy egyre jobban úgy látom, hogy Ők boldogok? És ebben a legszebb az, hogy mosolyognom kell, akaratom ellenére mosolyognom kell rajta. Akit szeretünk azt el kell engedni. Lehet, hogy az én esetemben is ez lenne a helyén való?

Nem, itt teljesen másról van szó. Nem azt érzed, hogy nem fáj, hanem már annyira fáj és éget, hogy nem veszed már észre. Utálod, csak próbálod elfogadni, ami nem igazán sikerül és falat emelsz magad elé. Boldogok? Ch, ne nevettess! Te tudod a legjobban, hogy ez egyáltalán nem boldogság, csak egy gyönyörű szép, kényszerített, hányingergerjesztő színdarab. Mosoly... te még mindig képtelen vagy szívből mosolyogni.
Elengedni? Nem. Erre sem vagy képes. Te nem olyan vagy, mint a többiek. Neked ez szellemi lehetetlenség.

S mindez hol áradt, hol apadt, mint hullám, s gyöngyözve néha fel-fel szökkelt. A széteső test, már nem is volt, pusztán csak kusza vonalkák tömkelege.
De közöld a férgekkel, hogy eme börtön bármivel kínozhat vagy akár el is pusztíthat, de én őrzöm, mindvégig ragaszkodva őrzöm elrothadt szerelmemet...